Nadia Bolz-Weber: Az 5ooo ember megvendégelése o7.23.

angolul: http://www.patheos.com/blogs/nadiabolzweber/2015/07/sermon-on-the-feeding-of-the-5000-preached-for-pastors-musicians-and-church-leaders/

(Kb. 25 órát töltöttem azzal, hogy összerakjak egy igehirdetést az Amerikai Evangélikus Egyház ‘Worship Jubilee’ konferenciájának záró úrvacsorás istentiszteletére. Óriási küzdelem volt, és kínlódtam magamban azon is, hogy biztosan elmondjak mindent, amit, úgy gondoltam, hallani akarnak tőlem; és én is igazán akartam, hogy ez egy „jó prédikáció” legyen, mert tudtam, hogy az elnök püspök és még sok más elöljáró, egyetemi tanár ott lesz, csupa olyanok, akiket tisztelek. Két héten keresztül küzdöttem órákat ezzel a hülyeséggel, és ez visszaütött. Az alkalom előtti éjszakán felébredtem két óra körül és újraírtam az egészet. A hotelszobámban feküdtem az éjszaka közepén és egyszerűen írtam egy olyan igehirdetést, amit nekem volt szükségem hallani, nem pedig egy olyat, amivel, gondoltam, majd mély benyomást teszek másokra, vagy olyat, amit hallani akarnak tőlem. A történet tanulsága: A Szentlélek ereje még az én nyakasságomon is túltesz.)

Kereszténynek lenni olykor meglehetősen zavarba ejtő. Úgy értem, hogy mióta hiszek Jézusban, néha úgy érzem, hogy a “normális”, “nem templomos” barátaim úgy néznek rám, mintha az gyanítanák, hogy hiszek a Húsvéti Nyusziban, vagy a fán élő törpékben, akik sütit sütnek. Ez az egész Jézus-dolog tényleg egy kicsit fantázia-szagú, és olykor tényleg zavarba ejtő azt mondani, hogy hiszel a csodákban. A nem keresztény barátaim tudják, hogy a newtoni fizika törvényei nem lesznek hirtelen rugalmasak akkor sem, ha eléggé hiszel. Akár tetszik, akár nem, az atomok és molekulák nem kezdenek csak úgy alakváltoztatásba. Ésszerűbb azt hinni, hogy a dolgok csupán azok, amiknek tűnnek. A víz víz, az öt vekni öt vekni, a halottak halottak. 

Értem én ezt. És olvastam is már igazán ésszerű, kevésbé sem őrült magyarázatokat arról, hogy mi is történt igazán az ötezer ember megvendégelésénél. Magyarázatokat, amelyekkel szolgálhatnál a legnormálisabb, nem egyházközeli barátaidnak anélkül, hogy úgy éreznéd, elnézést kell kérned, hogy olyan hülye vagy, hogy ezt igazi csodának tartod. Meglehetősen kevés erőfeszítéssel megmagyarázhatjuk, hogy az ötezer ember megvendégelése éppen csak egy kicsit volt több, mint egy idilli piknik egy csomó emberrel. Mivel, nyilvánvalóan, a kenyér és a hal nem kezd el hirtelen megszaporodni, mint Jean Luke Picard Earl Grey teája az Enterprise-on. Ami azon a napon történt, inkább olyan volt, mint egy óriási szeretetvendégség a vadonban, ahol mindenki, miután hallotta Jézust prédikálni, kényszert érzett volna, hogy felnyissa a piknik-kosarát és megossza a sültcsirkéjét és krumplisalátáját a szomszédjával - ezért és nem egy csoda miatt volt elég ennivaló mindenkinek. 

De nem hiszem, hogy elviselnétek egy „Jézus azt akarja, hogy jó fej legyél és oszd meg az uzsonnádat” típusú igehirdetést itt ma, mivel, gyanítom, hogy ezt már az óvodában megtanultátok. Nem arról van szó, hogy az nem megy csodaszámba, ha több ezer ember megosztja egymással azt, amije van, mert az valóban az, hanem arról van szó, hogy az evangéliumokban hatszor számolnak be erről a történetről. És mivel csak négy evangéliumunk van, ez azt jelenti, hogy kettőben ennek a történetnek két változata is megtalálható. Tehát, ez a sztori talán fontosabb dolgokról szól, mint pár ember egymással megosztott ebédjéről. 

Mert a megosztásról szóló csodákra és nem tanmesékre van igazán szükségünk. Annyira őrült dolog, amennyire hangzik, de én hiszek a csodákban, nem azért, mert úgy érzem hinnem kell, hanem azért, mert szükségem van rá. Szükségem van rá, hogy higgyek abban, hogy Isten cselekszik olyasmiket, amire mi nem vagyunk képesek. 

Mert ha Isten csupán úgy cselekedne, ahogyan mi is tudnánk, akkor egyszerűen mi magunk lehetnénk saját magunk istenei. És ha tanultunk bármit is a történelemből…szürnyű istenek lennénk. De, mi van, ha a tanítványokhoz hasonlóan mi is elkövetjük azt a hibát, hogy nem vesszük észre, hogy Isten mennyire különbözik tőlünk, és hogy ez mennyire jó dolog. Hogy olyan Istenünk van, aki ilyen kevésből ennyi embert meg tud etetni. Egy olyan Isten, aki a semmiből teremtette ezt a világot, aki a semmiből húst sző a csontokra, aki a semmiből életet teremt a meddő méhbe. Isten a SEMMI-vel dolgozik a legszívesebben. Isten talán úgy tekint azokra a dolgokra, amiket mi semminek, jelentéktelennek, értéktelennek tartunk, hogy “hiszen én ezzel tudok valamit kezdeni”. 

Jézus bőséges készlete, ami néhány halból és pár vekniből vált ötezer ember ünnepévé, nem az emberek tunikája alá rejtett sültcsirke és krumplisaláta volt… a nyersanyag, amiből Jézus dolgozott az emberiség szüksége volt egy olyan Istenre, amely képes csodákat tenni. 

Talán a hiba, amit a tanítványok elkövettek, nem csupán az volt, hogy elfelejtették, Isten hogyan is működik, hanem az is, hogy elfeledkeztek arról, hogy ők is éhesek voltak. Leragadtak azon, hogy “mink van”, ahelyett, hogy azt kérdezték volna, hogy „amire nekem is szükségem van, arra van szüksége az előttem lévőknek is?”. Úgy tűnik, hogy a tanítványok elfelejtették, hogy a saját kenyérszükségletük és nem pedig a személyes kenyérkészletük az, ami miatt részt vehetnek abban a csodában, melyben ezrek laknak jól a szinte semmiből. Nem a főzőtudományuk késztetett mindenkit a megosztásra, és nem is az, hogy mennyire jól tudják prédikálni a Törvényt; ők csupán pont olyan mélyen és olyan mértékben voltak éhesek, mint a tömeg. Mennyiszer felejtjük ezt el mi magunk is? Hogy, ami igazán mozgat minket,  - a legnagyobb dolog, amit felajánlhatunk, az nem a homiletikai ékesszólás, vagy kórusvezetői tudomány, vagy a vezetői képesség, hanem - a saját, személyes szükségünk egy megváltóra~. A szükség, mennyiségben és minőségben egyaránt azok felé, akiket vezetünk. És ez a szükség, amely benned és bennem van Jézus iránt, nem egy szűkös forrás, a megbocsátás, a szeretet és a kegyelem iránti szükségnek nincs határa. Hadd legyen ez a mi semmink, amiből Isten csodákat művel!

Még én magam is olyan sokszor elfelejtem ezt. Túlságosan könnyen terhel le az, hogy mennyire éhes a sokaság, körülnézek, próbálom kitalálni, hogy mim is állhat rendelkezésre, amiből ehetnének, és én egyre fogyatkozom - fogyatkozom részvétben, képességekben, akaratban.  És azon gondolkozom, hogy Isten hogyan hívott el engem erre, és hogy szüksége van rám, hogy megetessem a népét, és a saját forrásaimra támaszkodom, és akkor hamar rájövök, hogy milyen kevés is az. Néhány vekni? Pár hal? Sosem elég. 

Öt évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy félévente egyszer tartok egy negyvennyolc órányi csendes lelkigyakorlatot. Mielőtt azt gondolnátok, hogy valamiféle spirituális guru vagyok, hadd mondjam el… ez öt éve volt, és eddig egyszer csináltam… azaz EGYSZER. De ennek az egynek az alkalmával egy katolikus lelkigyakorlatos házba mentem a várostól nem messze, ahol beosztottak egy spirituális vezetőhöz, egy apró-kis apácához, Eileen nővérhez. Emlékszem, hogy abszurdnak tartottam a lelki vezetést egy olyan valakitől, akit éppen csak akkor ismertem meg. Hiszen, tudjátok, kissé bonyolult vagyok… túlságosan összetett ahhoz, hogy valaki kiismerhessen egy órás találkozás alatt. Végül igazam volt. Nem egy óra alatt sikerült kiismernie. Kb. öt perc volt. Ugye, és én azt reméltem, hogy majd ad nekem valami feladatot. Valami lelki gyakorlatot… a kereszt állomásai, imádkozni a Miatyánkot, lectio divina… valami gyakorlatot, amit ha végig csinálok, akkor jobb vezető válik belőlem - egy mélyebb lelkiségű vezetője a gyülekezetemnek, de ehelyett belenézett a szemembe és azt mondta: Nadia, nem hiszem, hogy neked bármit is kellene CSINÁLNOD, amíg itt vagy. Csak sétáld körbe ezt a helyet és tudd, hogy Isten szeret téged mindenféle munkától függetlenül, amit végzel. Képzelhetitek, hogy ez mennyire borzalmasan hangzott számomra. Mert ahogyan megpróbáltam, elfogott a sírás. Hogyan lehet fontos az a munka, amit végzek, ha Isten attól a ténytől teljesen függetlenül szeret, hogy elvégzem azt?

Ez az irónia. Talán, minél fontosabb, változásokat hozóbb az a munka, amit végzel, annál inkább szükséged van arra, hogy tudd, hogy Isten szeret, függetlenül attól, hogy csinálod-e azt, vagy sem. Annál nagyobb szükséged van arra, hogy tudd, hogy amikor Jézus körülnéz, és azt kérdezi, hogy hol vannak az éhes emberek, akik enni akarnak, akkor téged is beleért az éhes ember kategóriájába, magát pedig a kenyér kategóriájába.

Ezért fontosak a csodák és nem lehet őket megmagyarázni emberi értelemmel - mert ha az emberi értelem elegendő lenne szeretni és megmenteni minket, és elegendő lenne ahhoz, hogy csodás dolgokat alkosson a föld porából, akkor Krisztus hiába hal meg és az ígéret semmi. Nem, testvéreim, én csodákat akarok. Amikor csupán a saját erőmre támaszkodom, ami, higgyétek el, meglehetősen csekély, amikor azt gondolom, hogy csak egy apró, zsugori kis szívem van, amellyel szeretnem kellene azokat, akiket szolgálok, amikor összecsapnak a hullámok, valódiak a viharok és én meg vagyok rémülve - tele félelemmel attól, hogy mi történik, vagy nem történik az egyházban, tele félelemmel attól, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy a gyülekezetemet vezessem, tele félelemmel, hogy mások mást sem látnak bennem, csupán az alkalmatlanságomat, olyankor elfeledkeztem Jézusról - az én Jézusomról, aki létrehoz valamit az én semmimből és átvezet a viharon. Ő a mi emberünk. Ő, aki ismeri a szenvedést, a Fájdalmak Férfija a gazemberek és tolvajok barátja, a saját kínzóinak megbocsátója, az, aki feltámadt a harmadik napon, a bárány, akit megöltek, a halál legyőzője, és a hal grillezője, a bűnösök megmentője. 

Ő nem számítja külön kategóriába azokat, akik tanítanak és azokat, akiknek tanulniuk kell. Nincs külön kategória azoknak, akik gyógyítanak, és azoknak, akiknek teljességre, gyógyulásra van szükségük. Nincs külön kategória azoknak, akik szolgálnak, és azoknak, akiknek törődésre van szükségük. Egyetlen egy kategória létezik csupán: az éhes bűnösöké, akiknek szükségük van megváltóra. Így gyűlünk össze, hogy leüljünk Krisztussal a fűbe és együnk… és neked is éppúgy szükséged van arra, hogy megetessenek, arra hogy meggyógyítsanak és törődjenek veled, mint azoknak, akiknek te viseled gondját. A munka, amit végzel, az átformáló és FONTOS, de téged, kedves barátom, Isten végtelenül és maradéktalanul szeret, ha csinálod azt a munkát, ha nem. 

És a szolgálattal teli hétköznapokban, amelyekben élünk, lehet, hogy néha nem is veszed észre, hogy mennyire fáradt is vagy addig, amíg el nem mégy pihenni, és Jézus ruhájának a szegélyéért nem nyúlsz. És akkor, valaki kitárt karokkal a szemedbe néz és azt mondja: „Isten gyermeke, ez Jézus Krisztus teste, mely érted is adatott”, és akkor rájössz, hogy fogalmad sem volt róla, mennyire éhes is voltál. 

Istennek legyen hála. Ámen.